Látókép, ahogy mi csináltuk…

 

November végéhez közeledtünk, amikor reggel a telefonom ébresztett. Egy ismerősöm keresett, akivel már nyár óta nem találkoztam. Éppen Nagykállóra indult és kérdezte tőlem, nincs e kedvem elkísérni, és akkor megnéznénk a híres kállói tavat. Fáradt fejjel még félig álomban, igent mondtam és húsz perc múlva már nálam is volt Sanyi. Hamar elintézte a dolgát, és irányba is vettük a célállomást. Esős idő volt, igazi őszi, a fák lombkoronáján már nem volt falevél és a kora téli kopárság jellemezte a helyet. Nem jártuk körbe a tavat, de amit láttunk elég volt. Igényesen kialakított erősen mesterségesnek tűnő tómeder, középen csupasz szigetekkel. A faházak nagyon ígéretesnek tűntek, és a stégek is, egyedül az a hátrányt találtam, hogy elég magasra lett tervezve, ami valószínűleg azért lehet, hogy erőltetve legyen a csónakból történő fárasztás. Ha értékelni kellene, nem vártam se jobbat sem rosszabbat.

 

 

A hazafele úton megbeszéltem Sanyival, hogy a héten menjünk ki valahova horgászni. A választásunk Látóképre esett. Sanyi édesapja, Sanyi és Én indultunk neki, a délutáni órákban, és a debreceni szakaszt választottuk.

 

 

 

 

Amikor megérkeztünk, igazi tenger fogadott minket, de nem a megszokott homokos part, és szép kék víz, hanem igazi fekete sártenger. A terepjáróval sem jutottunk sokra, leparkoltunk, felpakoltunk és irány a víz. A földművesek sikeresen beszántották az utak nagy részét, így a latyakon keresztül dagonyáztunk az úton.

Első dobás a kedvenc kis wobblerem, annyi csukát adott eddig, hogy a mintája is lekopott, hol is tartottam, jaaa az első dobás, nád, és ahogyan kell szakadás, van aki a fonottra damilra esküszik a pergetésnél, de Én maradok a monofilnál, nekem jobban bevált még ha a szakadás gyakoribb is vele.

 

 

Szerelés majd felkerült a másik kedvenc egy pici kis támolygó, ha nem esznek a halak, még akkor is rávágnak annyira csalfán mozog. Első dobás, tekerés, semmi. Második dobás, akadó, szakadás. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem faggatom tovább a tó elejét és olyan helyre megyek, ahol kevesebb az akadó.

 

 

 

 

A Sanyikat hátrahagytam, és feljebb sétáltam. Egy újabb szerelés után ismét egy apró támolygó került a gépezetre, simán felkötve drótelőke nélkül a monofilra. Első dobás, tekerés, semmi. Második dobás, tekerés, semmi. És ez így is ment sokáig, mikor egy hirtelen pillanatban a part széléből egy apró csuka nem tudott ellenállni. Gyors fárasztás, fotó, majd menj vissza, ja és szólj anyunak. Nagyon örültem, a fogásnak, már megérte kijönni.

 

 

Ahogyan sétáltam felfele a mélyvíz irányába, megpróbáltam az összes akadót, belógó fagallyat, távolba dobáltam, partszélbe, és az igyekezetemet ismét egy hal hálálta meg. Egy aprócska süllő, ismét a partszélben. Kiemelés közben kiakadt a horog a szájából, de nem is bántam, a süllő amúgy is kényes, hamar megsérül a parton, így legalább biztosan tovább élhetett.

 

 

Ahogy telt az idő a nap is a horizont alá bukott. Lassan sétáltam vissza. Örömünnep volt ez számomra. Szerencsére Sanyibá is tudott dicsekedni, ő wobblerrel akasztott egy 1,5 kg-os fekete sügeret. Gyönyörű állat, hatalmas szájjal. Tanakodásunk után végül Sanyibá úgy döntött, visszakerül a tározóba a sügér. Öröm volt nézni, hogy egy másik generáció is átveszi ezt a szokást. Remélem sokan követik majd példáját.

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .