Volt egyszer, egy nagy német haltenyésztő, tudós, aki mellesleg nagyon szeretett horgászni. A neve Max von dem Borne. Ez a sportember volt az, aki elhatározta, hogy az Amerikában őshonos fekete illetve pisztrángsügért Németországba hozza, azzal a szándékkal, hogy elszaporítsa. Igazi sporthallal szerette volna megajándékozni a sporthorgászat szerelmeseit. A fekete sügér ?sztori”, 1883-ban kezdődött. Az év februárjában Amerikából 7 fekete sügeret és 45 pisztrángsügért indítottak Európába. A hosszú ideig tartó utazási csak 3 fekete és 10 pisztrángsügér élte túl. Ezektől a halaktól remélte, hogy néhány évtized múlva elszaporításukkal a németországi vizeket telepíteni lehet majd.
A század elején ezek a fajok csaknem ismeretlenek voltak, és csupán érdekesség, hogy (az 1905-ben megjelent) Brehm Az állatok világa című könyvében sem tesz említést ezekről a fajokról. (Brehm azonban tudott létezésükről, hiszen 1903-ban ő írt előszót Borne könyvéhez.)
A német tudós munkálkodása nem volt hiábavaló, mert egy 1914-ben Magyarországon megjelent szakkönyv már említést tesz a pisztrángsügérről. Az alább idézett néhány sor, azonban nem igazán kedvező képet fest erről a fajról, ?…hazájában azonban sokkal nagyobbra nő annál (mármint a csapósügérnél) és átlagban 3-4 kg súlyt ér el. Azonban csekély alkalmazkodási képessége folytán nálunk bizony jóval lassúbb a gyarapodása. A piacra eddig alig is került.”
Nos, ami az alkalmazkodási képességet illeti, az egykori megállapítás nem volt egészen helyénvaló, a súlygyarapodásra vonatkozó tapasztalatok sem egészen.
Azonban biztos, hogy a történelmi, vagy ?nagy” Magyarországon a század eleji viszonylagos halbőség mellett nem igen versenyezhetett az őshonos fajokkal. Abban az időben a horgászat, mint sport igencsak gyerekcipőben járt, így a sporthorgászoknak sem volt lehetőségük megismerni ezt a nagyszerű sporthalat. Egy Magyarországon 1971-ben megjelent szakkönyv viszont gyors növekedésű halfajként tünteti fel, de ugyanebben a könyvben azt olvashatjuk, hogy a hal oxigénigénye nagy. Nos, az utóbbi megállapítás egészen biztosan nem áll, a hal növekedése pedig viszonylagos. (Például a rendelkezésére álló táplálék mennyiségétől is függ.)
Jellemző, hogy nálunk a hal elnevezése sem egyértelmű, mert ugyanazt a fajt (Micropterus salmoides) hol pisztráng-sügérnek, hol fekete sügérnek nevezik. Nagyobb arányú telepítésére a Soroksári-Duna ágban került sor, valamikor az ötvenes évek elején. Kisebb mennyiségeket telepítettek hőerőművek hűtőtavaiba is, ahol jól érezte magát, szaporodott és gyorsan fejlődött. A horgászok a kezdeti sikeres fogási tapasztalatok után, arról kezdtek panaszkodni, hogy a halat nem lehet megfogni. Később a fekete sügér ?eltűnt”, vagy legalábbis a horgászok nem nagyon találkoztak vele. Ennek az is magyarázata, hogy nálunk a fő hal a fehér halakon kívül a ponty. Ennek a fajnak az élőhelye pedig nem feltétlenül azonos a sügérével.
Jól emlékszem arra az esetre, amikor a Duna-ágban a hatvanas évek végén több tucat kisméretű fekete sügért fogtam, de a halőr csak akkor volt hajlandó elhinni, hogy nem csapósügéreket zsákmányoltam, amikor megmutattam a halakat.
Magam tudtam, hogy a Duna-ágban élnek fekete sügérek, de arra gondoltam, hogy csak elcsökevényesedett, beltenyésztett kisméretű példányok. Aztán egy alkalommal ívó halakra lettem figyelmes. Először pontyoknak gondoltam a lármázó, nászukat táncoló halakat, aztán előbb a jellegzetes kavicságyra lettem figyelmes, később megpillantottam a hatalmas (5-6 kilós) sügereket is. Ezen a helyen, az ivást megelőző időben többször is fogtam kisebb, kilós súlyt sem elérő példányokat. De nagyobbat soha nem sikerült zsákmányolnom.
Kora tavasszal főként körforgó villantóra kaptak, de nagyon tetszett nekik a Flat-fish nevű zöld színű wobbler is. Gondolom, ezt azért kapták el szívesen, mert békának gondolták. (Ez az egyik fő táplálékuk.) Aztán ahogy a holtágban feljött a hínár, villantózni már nem lehetett rájuk, mert olyan ügyesen rejtőzködtek a hínár, később a békanyál alá, hogy onnan mesterséges csalival már nem lehetett kicsalni őket. Természetes csalival pedig nem lehetett eredményesen horgászni rájuk. Pedig tudtam, hogy ott vannak, tudtam, hogy még találkoznunk kell.
Egy ízben egy amerikai műholdas csatornán láttam, hogyan is horgásznak erre a halra őshazájában, az Államokban. Nagyon tetszett, ahogy az ólmos fejű gumiféreggel egyik halat a másik után fogták. De a bemutatott vízterület mély volt, ahol az ólmozott férget is gond nélkül lehetett vezetni. Ahol pedig én horgásztam, a víz sekély és hínáros volt. Mégis ellestem valamit. Az amerikai horgász a műanyagból készült férget úgy húzta a horogra, hogy a speciális horog hegye eltűnjön a féreg testében. Ezzel két legyet ütött egy csapásra. A hal óvatosságát is csökkentette, meg az elakadás veszélyét is minimalizálta. Az elrejtett horog a passzív akadályokba nem akadt el, de az aktív halszájban igen.
Egy másik történet: A rablásokat, közvetlenül a hínár szélénél, vagy egyenesen a hínármező közepében. Mi lenne, ha oda dobnék? Azt hiszem, ez még nem nagyon jutott eszébe magyar horgásznak, de a fekete sügér-nek sem. Kellemesen csalódtam, mikor nem akadtam el. A férget meg csak úgy lazán, nagyon lassan a hínár tetején kezdtem el húzni. Aztán bekövetkezett, amire nem számítottam igazán. Egy hatalmas csattanás, és a csali eltűnt a hínár alatt. A bevágás reflexszerű, gyors volt. És már is a horgomon táncolt az első, ezzel a módszerrel fogott fekete sügerem. A szó szoros értelmében táncolt, mert hol a mélybe tört, mint valami tengeralattjáró, hol meg kiugrott a vízből, mint a csuka. Szerencsére ismertem cseleit, így nem szabadulhatott. Aztán rájöttem, hogy ez nem valami öngyilkos példány volt, mert többet is fogtam ott abban az évben. Rendszerint benn a hínárban, néha a szélén. Még érdekesebb tapasztalat volt, hogy sügerezés közben csukákat is sikerült fognom. Ezek ugyanúgy a hínár alól vágtak ki, mint a sügerek. Érdekes volt, hogy egyik csukámban egyetlen kishalat sem, viszont 10 félig emésztett békát találtam. Ez a hal valószínűleg már megkóstolta a horgászok kínálta kishalas horgot, és rájött, hogy a béka kevésbé veszélyes táplálék. (Nálunk is védett, így nem szabad horgászni vele.)
A felszerelés: 2,10-2,40 méteres közepesen kemény, (30-80 grammos dobósúlyú) bot, hozzávaló, középnagyságú orsóval. Lágy botot nem ajánlott használni, mert a bevágás utáni biztos akadás (a kemény, csontos pofarész átütése) lágy bottal nem biztos. A zsinór vastagságát a vízterület adottságainak megfelelően választom.
Műcsaliként a 15-20 cm hosszú műgilisztát használom, de gyakran fogtam halat hosszú farkú twiszterrel is. Ami a színeket illeti, ebben a legnehezebb tanácsot adni. A sötétbordó, általában nyerő, dzsóker szín. Esős időben a natúr barna verhetetlen. Ha a vízterületen sok a béka, a kétfarkú zöld, vagy zöldes twiszterek tetszenek a sügérnek. Volt olyan időszak, hogy csak a fehéret ették, néha azonban a sárga szín is nyerőnek bizonyult. Utóbbival fogtam sügerezés közben a legtöbb csukát. Ha a halakat látjuk, de a csali nem kelti fel érdeklődésüket, nem szabad föladni. Addig kell a színeket váltogatni, amíg valamelyik elnyeri tetszésüket.
A csalit a halak búvóhelyére kell dobni. Ez akár egy hínármező közepe is lehet. Nem kell félni, hogy a csali elakad, mert a rejtett horog ezt nem engedi. Nagyon fontos a csali lassú vontatása. Ha a csali mozgása gyors, sok lesz az üres kapás. A halakat kapásra lehet ingerelni, ha a csalit időnként kissé megrántjuk, vagy a lassú vontatás közben rángatjuk. Ehhez fontos a megfelelő bottartás. A botot vontatás közben célszerű függőleges helyzetben tartani. Ez biztosítja, hogy a féreg lehetőleg mindig a felszínen maradjon. Vontatás közben kísérjük figyelemmel a csali mozgását. Minden jelre figyeljünk, mert például előfordul, hogy a sügér nem vág rá a csalira, csak rámozdul. A víz hullámzása, esetleg egy burvány jelzi, hogy a halnak felkeltette az érdeklődését a csali. Ilyenkor néhány újabb dobás után érdemes a csalit lecserélni, és más színűvel próbálkozni. A csere rendszerint meghozza a kívánt eredményt.
A sügerek kedvelik az áttetszően tiszta vizet, ahol jól látnak. (Bennünket is!) Ezért ajánlatos az óvatos mozgás, és egyáltalán az a törekvés, hogy a hal ne vegyen észre bennünket. Ajánlott lehet a takarásból való dobálás (például egy nádfal mögül), de az mindenképpen, hogy ne közvetlenül a part széléről dobáljunk. Érdemes megjegyezni, hogy ha a hal már meglátott bennünket, akkor már nagyon nehéz becsapni.
A sügér kapása kissé emlékeztet a balinéra. Egy csattanás a víz felszínén, és máris a szájában a csali. Ilyenkor fontos a gyors, reflexszerű bevágás, ami legyen erőteljes, hogy a horog átüsse a hal kemény pofáját.
A fárasztáskor legyünk óvatosak. A hal mindent elkövet, hogy szabaduljon. Először a mélybe tör, aztán a vízből kiugorva a fejét rázza. Ezek a veszélyes pillanatok. Rendszerint ilyenkor szabadul el a horogról. Ha kellően óvatosak vagyunk, és nem erőltetjük a fárasztás gyorsítását, akkor a kiugrási kísérletek csökkenthetők, esetleg elmaradnak. Ha a hal a mélybe törve esetleg összeszed egy jókora adag hínárt a zsinórra, ne essünk kétségbe, mert kellő türelemmel (és ha a zsinór is bírja) a hínárral együtt a partra húzható. Ezzel a kolonccal a halnak már nem sok esélye marad, mert nem tud kiugrani a vízből. A hínárral érkező halat nemigen lehet megszákolni, ezért ilyenkor ajánlatos a szájába nyúlni, és az alsó állkapocs megragadásával kézzel kiemelni.
Ha egy vízterületen sok sügér van, és valaki ráérez a módszer lényegére olyan élményben lesz része, amilyet kevés más halfaj képes nyújtani.
írta: Őrley Dénes (Ez a cikk az eredeti rövidített változata, amelyet a Magyar Horgász 2003. januári számában olvashattok.)