Három évtized alatt megkétszereződött a horgászok száma Magyarországon és a megyében is. A 324 ezres taglétszámmal a Magyar Országos Horgász Szövetség (MOHOSZ) az ország legnagyobb civilszervezete, akárcsak Hajdú-Biharban a megyei szövetség, amely jelenleg közel 14 ezer tagot számlál. Először is, hogy horgászhassunk alapismereti vizsgát kell tenni, amihez át kell tanulmányozni a legalapvetőbb halfajok jellemzőit, a fogási időszakokat, illetve tilalmi időket, a darab és méretkorlátozási szabályokat, valamint az általános tudnivalókat. Debrecenben a Technika Házában zajlik hétfőnként a vizsgáztatás, míg a nagyobb településekre a 10-15 horgászjelölt kedvéért mennek ki a vizsgáztatók. Idén közel hétszáz, zömében gyermek- és ifjúsági korú horgásszal gyarapodott a pecások tábora a megyében.
A vízpartra vonulás előtt azért nem árt még néhány szakkönyvet is végig bújni, mert az elméleti felkészültség nem hátrány a gyakorlatban sem. Nagyon lényeges eleme az indulásnak az egyesületválasztás. Magyarországon csak az kaphat országos horgászengedélyt, aki valamelyik egyesületnek a tagja. Hajdú-Biharban jelenleg az éppen alakulófélben lévő monostorpályival és hajdúsámsonival együtt félszázhoz lehet csatlakozni, ebből 15 működik a megyeszékhelyen. Újabban már a horgászboltokra is épülnek egyesületek, ami lényegesen leegyszerűsíti a folyamatot, hiszen az engedélytől a felszerelésig mindent egy helyen be lehet szerezni. Az utóbbi években néhány vízen már nem kérnek semmiféle engedélyt, annál többet az éves vagy napidíjért. Itt érdemes megjegyezni, hogy mindez a horgászat minőségi romlását tükrözi.
Az igazi pecás különösen a motorizáció általánossá válása előtt ? hajnalok hajnalán kelve iparkodott ki az állomásra vagy a buszhoz, hogy később ?teljes menetfelszerelésben? még kilométereket kutyagolva jusson el a horgászhelyre. Mivel az első próbálkozások csak ritkán járnak sikerrel, előfordulhatott, hogy egész napi zsinóráztatás után üres kézzel, és a hajnalihoz hasonló viszontagságok közepette holtfáradtan érkezett haza. Ez egyben vízválasztó is volt, hiszen akinek egy ilyen kiruccanás után sem ment el a kedve, az valószínűleg egy életre elkötelezte magát a horgászat mellett. Manapság cipekedés nélkül személygépkocsival keresik fel a pecások a horgászhelyeket. Talán már el sem tudják képzelni, hogy a vízparti bozótosban maguknak kellene utat vágniuk, majd a növényzet megritkításával kialakítaniuk a horgászállásukat. Ma már sok helyen szinte steril körülmények várják a ?halvadászokat?. Különösen Budapest környékén található több ilyen ?haldorádó?, megyénkben csak elenyésző a számuk. Ezekben naprakészen telepítik a halat, azaz ? hacsak az időjárás, a frontok kialakulása nem szól közbe ? szinte mindig ki lehet fogni a megengedett mennyiséget. Természetesen az ilyen szintű kiszolgálást meg is kell fizetni, ami erősen polarizálja a horgásztársadalmat.
Évtizedekkel ezelőtt a pecázás nem számított túlzottan költséges hobbinak. Megtette egy nem túl drága bambusz, vagy üvegszálas bot, egy olcsó racsnis orsó, esetleg egy kezdetleges peremfutó orsó. Hol vannak már ezek az idők! Kevés eszköztár fejlődött annyit, és vált olyan méregdrágává, mint a horgászaté. A nyugati és a japán cégek naponta rukkolnak elő újabb és egyre fejlettebb technológiával és termékekkel. A botok, orsók, zsinórok horgok, valamint egyéb kiegészítő felszerelések és csalik széles tárházát látva az ember csak kapkodja a fejét. A teljes bizonytalanságban aztán a pénztárcája lesz az iránytű. A tehetősebbek egy kezdő felszerelés összeállításához is elköltenek vagy százezer forintot. A zsákmány ettől még nem garantált, de a kevés tapasztalattal, ám annál több ?lével? bíró ?élet császára? ebben sem adja alább. Ezzel talán sikerült érzékeltetni, hogy a horgászat az utóbbi években amolyan úri passzióvá is vált. Ne feledjük, a vizekhez el is kell jutni, s ilyen benzinárak mellett… Egy vagyon elköltése után a zöldfülű, ám annál türelmetlenebb divatpecás előbb-utóbb a már említett steril vízpartokon köt ki, mert a pénzéért kapni is akar valamit.
Vannak persze egyre többen ? ahogy ezt Veres Ferenc a megyei szövetség ügyvezető elnöke is megerősítette ? olyan horgászok is, akik pusztán a halfogás öröméért hódolnak e hobbinak. Ők azok, akik változatos módszerekkel, finom felszerelésekkel csalják horogra a különböző pikkelyeseket, majd mérlegelés után a zsákmányt visszaengedik a vízbe. Egy részük nem is szereti a halhúst, így nekik semmi nem térül meg a befektetett pénzből és energiából, marad az élvezet. A megszállottabbak vállnak versenyzőkké, ami kiadásaik megsokszorozódásával jár. Egy valamire való rakós versenybot több százezer forint, s nem elég belőle egy darab. Ilyen szinten már nagyon drága a többi felszerelés és a csali is. Az elengedhetetlen edzésekre költött pénz emiatt szintén százezres nagyságrendű. Mindezt csak a gazdag, illetve a szponzorált horgászok engedhetik meg maguknak. A versenyszellemet egyébként a megyei szövetség is igyekszik felkelteni az évenként megrendezett gyermek táborokban, amelyek így biztosítják a sportolásszerű horgászat utánpótlását. Bár jelenleg nincs hajdú-bihari versenyző a világ legjobbjainak számító korosztályos válogatottjainkban, de remélhetően néhány éven belül lesz. Ehhez persze tovább kellene javulnia a feltételeknek a megyében, hiszen pár éve emiatt igazolt át Szolnokra Buczkó Krisztián a legígéretesebb debreceni versenyző.
A horgászat másik lényeges eleme, a visszafogott hal mennyisége. Az elmúlt évben a megye horgászai, akiknek fele debreceni, összesen 150 tonna halat zsákmányoltak. Nagyobb részt (42 százalék) pontyot, 15 százalékban amurt, 7 százalék csuka, 3 százalék süllő, ugyanennyi harcsa és 30 százalék keszegféle, illetve busa. Forintosítva ez közel 90 milliót jelent. A leadott fogási naplók adatai alapján egy horgászra a megyében átlagosan 19-20 kiló hal jut évente.
Ez egy nagyon korrekt kis cikk és jók a fotók is:)