Az idei február nem volt túl kegyes a Tiszai horgászokhoz. Legalábbis az élő Tiszán biztosan nem. Amikor viszonylag kedvezők voltak a körülmények, akkor sem volt mindig könnyű halat fogni. Aztán megjött az igazi tél, és az amúgy is vízszegény, lassú folyónkra komoly jégpáncélt növesztettek a mínuszok. Sokan reméltük, hogy február utolsó napjaiban még lesz lehetőség horgászni, de az időjárás máshogy döntött.
Normál években simán elég lett volna a február végi meleghullám, hogy a folyó jege engedjen, és utat nyisson a csónakoknak. De az utóbbi ősz és tél nagyon kevés csapadékot hozott, ezért a vízhozam extrém alacsony maradt, és a folyó sebessége ritkán tapasztalhatóan lelassult. Ezért aztán nagyon könnyen befagyott, és a ordas hidegben könnyedén hízott a jég 15-20 cm vastagra, alulról csak nagyon gyenge folyás koptatta. A kedvezőtlen folyamatok a kiolvadásnál is tapasztalhatók voltak. Ha normális sebességgel folyt volna a Tisza, elvitte volna a jeget, mint a korábbi esztendőkben, de most úgy olvadt ki, mintha egy tó lenne. Nincs is igazi zajlás, jégtáblák kocogásával, inkább csak elfogy a tetejéről a páncél – ugyanúgy, mint a holtágakban.
Szerencsére a jég előtti utolsó napokban sikerül magam szabaddá tenni, és pár napot horgásztam. Már kezemben voltak az új Berkley Ripple shad gumihalak, és egy fantasztikus ABU bot-orsó párost is teszteltem. Kezdjük az utóbbiakkal. Az orsó a 2012-es szezon egyik újdonsága, az ABU ORRA SX. Ez egy felső középkategóriára belőtt család. A topnak számító Neos formavilágát örökölte, de nanotechnológia nélkül – s persze sokkal barátibb áron. 9+1 csapágy gondoskodik a szép futásról, a fém ház pedig a tartósságért felel. Ezüst-fekete színe a svéd hűvösséget, s némi eleganciát sugall. Na ezek érdekelnek engem a legkevésbé. Sokkal fontosabb számomra, hogy szépen fut, könnyű a felkapókar kezelése, és a 20-as modell önsúlya 258 gramm. Az áttétele egy kicsit gyorsabb az szokásosnál, 5,8:1-hez, ezzel egy hajtókar-tekerésre 76 centi zsinórt húz vissza. A fékje kiváló, teljesen beszorítva 5,5 kg-t is megemelhetünk vele. (A Pón 30 kg-os zsinórokkal a legnagyobb harcsákra 2 db 1,5 literes ásványvizes palackkal lőttük be a fékeket, azaz 3 kg-ra. Tehát egy ilyen kis orsónak az 5,5 kg-os lehetőség messze a valósan használt határ fölött van!)
A bot már koránt sem középkategória. Az ABU Rocksweeper Nano sorozat egyetlen valódi egyrészes modelljét választottam egy 183 centis, 5-25 gramm gyári dobósúllyal kiadott pálcát. Ha drámaian szeretném megfogalmazni, azt mondanám, hogy ilyen jó bot ebben a kategóriában még nem volt a kezemben. Az önsúlya 121 gramm, és ehhez olyan feszesség és olyan hihetetlen rugalmasság tartozik, mely abszolút a világ legjobb botjai közé emeli. A nyél hossza, az orsótartó elhelyezése, a gyűrűzés, a felhasznált anyagok mind-mind az átgondoltságot, és a kompromisszum nélküli minőséget mutatják. A gyűrűk a piacon található egyik legjobb sorozatból valók: Fuji Titanium SIC. A blank kialakítása során olyan aprólékossággal erősítették, tömörítették az IM9-es alapanyagot, hogy mindezt a nano részecskék szintjén rendezték a terveknek megfelelő konstellációba. Nyilván a technológia nem olcsó, ahogy a végeredmény sem az. A külalakja, a visszafogott, de rendkívül igényes designja, azonnal mutatja a top kategóriát.
Az orsó jól áll a boton, hozzá való súlyban és méretben is. Nem kell mondanom milyen érzés egy ilyen összeállítással dobálni…
Az orsóra 0,10-es Whiplash Blaze Orange fonottat tekertem, és a szenzációs Berkley Trilene 100% Fluorocarbon nevű zsinórjából kötöttem elé másfél métert.
Persze a felszerelés önmagában még nem fog halat, de ha megfelelő plasztik csalikat választunk, egy nagy lépést biztosan tettünk a sikeresség felé. Mostanában az igencsak tiszta vizekre kétféle csalit preferálok. Vagy az átlátszós testű flittereseket, vagy a sötét modelleket. Mindkettőből találunk a Berkley Ripple Shadok között. Talán nem először írom le, de talán nincs is olyan messze egymástól a 8-9 méteres mélységben a kétféle színösszeállítás. Mindkettőre jellemző, hogy nem lóg ki túlságosan a környezetből egyik sem. Az átlátszós modellek csak csillognak valamennyire a flitterek miatt, a sötét műcsalik pedig, szinte csak, mint egy árnyék mozdulnak az aljzaton. Valóban közös bennük, hogy nem lógnak ki durván a környezetből, nem lesznek túl élénkek. Gondoljunk csak arra, hogy a süllő vajon mit lát egy valódi sneciből, vagy apró karikakeszegből az említett 8-9, vagy időnként 10-12 méter mély vízben? Egyrészről a potenciális táplálék biztosan nem fog vad táncba előtte, hogy mutassa magát, és biztosan nem öltözik élénk színekbe. Gyakorlatilag (főleg átlagos tisztaságú vízen) szinte csak egy árnyat láthat a süllő, egy-egy bemozdulást, esetleg a pikkelyek egy-egy pillanatra becsillanhatnak, ha épp úgy fordul a táplálék. Valami hasonlót nyújtanak az említett plasztikok is. Igen is van olyan, hogy már „túl sok” a süllőnek egy műcsali, és nem hajlandó rámozdulni. Ezt nem kevés horgásztársunk bizonyíthatja, akik látott süllőket próbáltak becserkészni akár a Tisza-tavon, akár a Velencei-tavon. Mindkettőre van személyes példám. Szinte bármit húzott el az ember az orruk előtt, passzívak maradtak. Pedig pontosan láttuk, hogy az orruk előtt kalimpálunk a műcsalikkal. Főleg a gyengébb kapások időszakában nagy előny, ha törekszünk a természetes viszonyokhoz hasonlót produkálni horgászat közben.
Az utóbbi szezonokban általában sikerül azonosítani a süllők tartózkodási helyét, így nem motorozok sokat feleslegesen, nem próbálok jobb helyet találni, inkább az időszakot igyekszem belőni, amikor hajlandó enni, és a megfelelő műcsalit hozzárendelni. Ez időnként sok cserélgetést igényel, és ráadásul minden napszakban változik, mi a jó. Szerencsére nem arról van szó, hogy egy bizonyos mérettel és színnel lehetünk eredményesek, sokkal inkább egy tulajdonságcsoportot kell belőni. Ha azt mondom, hogy jó lehet a sötét színű flitteres, akkor az lehet épp mélybordó, lila, vagy sötétbarna, akár koromfekete is.
Szintén nagyon fontos a csali felkínálásának a módja. Sajnos itt is elég gyorsan tudnak változni a dolgok. Előfordul, hogy a vertikális módszerek működnek. Azonban ha gyorsulni kezd a víz, általában már felesleges ezzel a módszerrel próbálkozni, mert túl gyorsan haladunk a sodrással, kevés időt tölt egy helyen a műcsali, ritkán fogunk kapást kapni. De előfordul az ellenkezője is, hogy csak simán kidobva és behúzva eszi meg a műcsalit. Amikor megfelelően kis fejjel sokáig tudjuk szinte egy helyben lebegtetni a gumihalat. A legjobb módszerek azért általában, ha nem változnak a körülmények, napokig, akár hetekig ugyanazok lesznek. Ha a lassú vízen a minimál fej jön be, és a lassú visszahúzás, akkor az általában a víz begyorsulásáig működni fog! Akkor kell résen lennünk, amikor épp változnak a körülmények. A süllők nagyon gyorsan reagálják le a történéseket. Egy pezsdülésben ki tudnak ürülni a korábbi jó helyek, hogy egy egészen más karakterű pályán bukkanjunk a halakra. A változások lekövetése állítja mindig nagyobb feladat elé a horgászt.
Az elmúlt szezon összességére elmondható, hogy leginkább a reggeli és a késő esti órákra korlátozódtak az jobb eredménnyel kecsegtető időszakok. Ez sokkal fontosabb volt annál, hogy milyen csalit húzunk. A Tisza-tó régióban a lefagyás után az ártéri részeken tán még soha nem látott mennyiségű süllőt zsákmányoltak a horgászok – lékről (!). Ez arról tanúskodik, hogy a vízeresztés után – leginkább a poroszlói Kis-Tisza derzsi csatlakozásának eliszapolódása miatt – a süllők nagy része benn maradt az ártéren és nem húzódott vissza az elő Tiszába. Ezért voltak ilyen gyengék általánosságban a fogások ezen a részen.
Azok számára akik az elő folyón szeretik a jighorgászatot űzni, nagyon fontos lesz az elkövetkező időszak Tisza-tavi rehabilitációs folyamata, melynek során rengeteg kotrásra kerül sor, s újjáélesztik az egész vízrendszer áramlási struktúráját. A kikotrott mély csatornák majd lehetővé teszik a halak sokkal szabadabb mozgását, és télen újra több süllő tartózkodhat majd az élő folyóban.
Már most megjósolom, ha az öblítőcsatornákat kikotorják, lesz néhány olyan évünk, amikor a téli szezonban ismét több igen testes süllő fog majd elesni. Azok, melyek az utóbbi években kinn az ártér jobbára elérhetetlen részein növekedtek többé-kevésbé háborítatlanul. Ekkor kell majd nekünk, horgászoknak önmérsékletet tanúsítani!
De most nyakunkon a tavasz. Márciusban én szívesen spiccbotozok, vagy a vége felé a gyorsan melegedő kisvizeken, el lehet kezdeni keresni könnyű úszós készséggel a pontyokat. Legközelebb áprilisban lehet pergetni csukára. Arra azért lesz egy-két tippem!
Szarvas Zoltán
