Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy ha csak havi egy – két alkalmam lesz pecázni, akkor nem sok értelme lesz az életemnek. Az öngyilkos gondolatokat természetesen nem gondolom komolyan ma már, mivel kb. 1000 szer kellett volna a fűzőtűmmel emiatt átdöfni a szívemet. Sajnos jó, ha kéthavonta kijutok és akkor sem én választom az időt, hanem az idő engem. Pont ezért jutott a tegnapi napra így a választás, ami nem is választás, hanem egy lehetőség volt inkább,most megyek, vagy egy hónap múlva legközelebb. Tudom, normális ember ilyenkor még a lakásból sem tenné ki a lábát, de nekem pont ez a nap volt az a nap, amikor kimehettem.
A kocsi hőmérője mínusz– 8 fokon állt reggel, amikor beültem a barátom Suzukijába, még egy utolsó próba, hogy lebeszéljem magam és a másik két agyament pecást, felvázolva előttük, hogy mekkora szenzációt fogunk jelenteni pár ezer év múlva, amikor jégbe fagyva megtalálnak majd minket. Ám ők is, mint a horgászvérem, hajthatatlannak bizonyultak, így a józan paraszti ész is visszavonulót fújt.
Az első problémát a viharos szél jelentette, ami még az autóból való kiszállást is kérdőjelessé tette, de mi nem adtuk fel. A hó vízszintesen hullott, vagyis inkább háromszoros űrsebességgel süvített.
A második problémát a halradar meghalása okozta, bekapcsoláskor az összes teljesítménye egy halk csipogásra volt elég, majd a monitora is elsötétült, így szem nélkül kezdtünk el akadót keresni.
A harmadik gondot az okozta, hogy a mobilomat bent felejtettem a horgászboltban, amikor csontit vettem reggel, ami előrevetíttette, hogy a feleségem a nemzeti gárdát, mentőket és a tűzoltókat is utánam fogja küldeni pár óra múlva, ha nem ér el.
A negyedik pedig, a fényképező haldoklása volt, így sajnos nagyon meg kellett gondolni, hogy mit fotózzak, így sajnos lemaradt az örökkévalóság részére pár kép, a meseszép hold, a fagyos napnyugta, és természetesen a zsákmány rendes fotózása, de mint mondtam, iszonyatosan hideg volt. A hőérzet valahol -25 körül lehetett.
Szerencsére a halakat annyira nem zavarta a hideg és az év eddigi legjobb pecája született meg (meg amúgy is ez volt az első)
A balta szinte szikrázott annyira acélos volt a jég, így nyugodtan lehetett keresgélni, amit mi rendületlenül meg is tettünk. Felállítottunk egy „melegedőt” is, ide a szél nem fújt be, így ott majdnem nyár volt.
Dél körül kissé alábbhagyott a szél és a hó is elállt, így pár képet tudtam készíteni.
A táskámban volt egy „mikulás”, gondoltam megkísértem az öreget és leharaptam a fejét, hátha érti a jelzést. Az öreg vette is, egy perc múlva már nem is láttam az úszómat. Meglepve a kapástól és elfelejtve, hogy a jég amúgy elég csúszós, egy 10 pontos, gerincre szaltóval indítottam az utamat, csoda, hogy nem szakadtam be, az utolsó, 20 métert így négykézláb tettem meg, igazi Magyar vágtaként, hogy a felállással se vesztegessem az időt.
Röviden és egy helyben nyelt, óriási élmény volt kézből etetni. Mivel nem tudtuk van e akadó a közelben, így nem engedtem messzire, a bevágás ült, és rövidesen előttem feküdt az idei év első süllője, közel 3 kilós gyönyörűség.
A sütyi meghozta a kedvünk, és újult erővel kezdtünk jeget bányászni, aminek rövidesen újabb kapások lettek a jutalmai, összesen öt. Megfogni igaz csak még egyet sikerült (1,5 kg), ám abszolút nem bánkódtunk, mert a közben megtalált keszegcsapat bőven gondoskodott a szórakoztatásunkról.
Igaz, kicsit nomád módon, ugyanis csak egy 6-os létra volt nálam, az ereszték pedig 5,80-an, így a zsinór végét kikötöttem a „véd ernyőnk” végéhez, így kemény 20 centink volt a kezelésre. Estig vagy jó 20 darab, 20-30 dekás karika jött.
A halnak nálam jobban csak a kisfiam örült talán. Vagy annak, hogy élve hazajöttem?
Lehet szidni Látót és azon agyalni, hogy nincs gazdája, amivel én is maximálisan egyetértek, de nekem akkor is az egyik szerelmem, és igazából soha nem a víz okoz csalódást, hanem az emberek.
szöveg és illusztráció: Szabó Norbert (pecasnorbi)