A pincebogár méltán felkeltheti a horgászérdeklődést. Először is: nem bogár, hanem szárazföldi állat létére a rákokhoz tartozik. A rákok testének fedőrétege kitin, aminek fő eleme a kalcit, vagyis sajátos összetételű mész, mely anyagra halainknak igen nagy szükségük van. Létezik olyan (a japáni rák), amelynek ollói között a távolság 3 méter, s az ollók karvastagságúak. Az ászkák között is akad nagy termetű állat. A Mexikói-öböl és az Indiai-óceán mélységeiben élő óriásászka 30 centis lehet! Nem kell azért megijedni! A mi pincebogarunk annak tizedével sem ér fel, a 2 centis példány már ritkaságnak mondható! A pincebogárral bánjunk kellő tisztelettel, mert földünknek igen régi lakója, maradványai ősinél ősibb kőzetekben találhatók meg.
Pincebogár élete:
A palaszürke, legfeljebb 1,5-2 centis jószág épületek nyirkos helyein, kamrában, pincében, téglák nyiladékában, korhadékok alatt mindenütt előfordul, kora tavasztól őszig. Éjszakai állat, ami nem jelenti, hogy nappal ne tudnánk ráakadni, az enyhén nedves, árnyékban lévő téglahalmot megbontva akár 50-100 darab is szerteszalad. Azt, hogy van-e hallásuk, nem tudjuk, de a mozgást érzékelik: ha a dobozkájukat megbökjük, hirtelen befelé fordítják szelvényezett testük lapos, alsó részét, s tökéletes gömbbé csavarodnak össze.
Gerald Durell, a neves természetbúvár említi, hogy bár többet lelünk egy helyütt, a pinceászka nem társas lény, csak nagyon érzékeny környezetének nedvességére, ezért vannak együtt. Ezt nem árt megjegyezni a jószágok tárolásához! Csak találgatok, de szerintem enyhén nedves fűrészporban vagy forgács között lehet őket huzamosabb ideig élve tartani. Horgászcélra úgy szereznek be jelentősebb mennyiséget, hogy kátránypapírt, sötét fóliát raknak korhadékos talajra este, és az alágyűlt pincebogarakat reggel csak besöprik egy dobozba.
A pincebogárnak igen erős rágói vannak, ezért nem ajánlatos tenyérben dédelgetni! Esetleg megmarhatja az embert, bár méreganyaga nincs, annál inkább van a vele egy élőhelyen található, sárgás színezetű fülbemászónak, százlábúnak, ha ezekre akadnánk, kotorjuk odébb!
Az állományban eltérő nagyságú példányok lehetnek, amely jelenség onnan eredeztethető, hogy a rovarokkal szemben, melyek végleges méretükben bújnak ki a bábból (például a légy vagy a cserebogár), az ászka növekszik, s élete folyamán sokszor vedlik.
Az ászkát az teszi kívánatos csalétekké, hogy lábacskáival kalimpál a vízben, s az így létrejövő rezgés fölkelti a táplálékot kereső halak figyelmét. Ha keszegre megyünk, általában finom szereléket használunk. Akár 0,8-as damilig le lehet menni, 6-os élőkével, az úszó is aprócska: 1 grammos vagy még kisebb.
A pincebogár csalinál különösen nagy jelentősége van a horognak. Vékony húsú, úgynevezett szúnyogos horog a legjobb, 18-as, esetleg 16-os méretben. Említettem, hogy amikor hozzá érünk, az aprócska jószág labdaformára görbül. Finoman szedjük ki a dobozból, és úgy vezessük át a horog hegyét a háti páncél ízei között, hogy az öble legalább három szelvényt átfogjon. Ha a horgot közvetlenül a páncéllemezek alatt sikerül beügyeskedni, az ászka kiegyenesedik, és huzamosan élve marad a vízben. Igaz, hogy minden kapás után újat kell felrakni! Ezzel szemben a kemény kitinpáncél bizonyos mértékig védelmet nyújt a küszök, a snecik hajlama ellen.