Harcsa (Silurus glanis)

harcsa

A harcsaszerűek Suliroidei alrendjébe számos család tartozik, a legtöbb faj Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika trópusi vizeinek lakója. Európában két harcsafaj él, ahol ennek az egy családnak képviselői őshonosak. Hátúszójuk igen rövid és nincs benne tövises sugár. A hasúszó hátrább áll, mint a hátúszó és több mint 8 sugarat tartalmaz. Szemük a szájzug fölött van. Négy vagy 6 bajuszszáluk közül az alsó állkapocsról 1-2, a felsőről pedig 1 pár lóg. Számos, apró foguk több sort alkot. Úszóhólyagjukat hosszanti választófal különíti el jobb és baloldali félre.

 

Magyar nevei; folyami harcsa, leső harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, szürkeharcsa.  A harcsa néhány ázsiai rokonával együtt, csupasztestű, termetes hal. Hátúszója rövid és tüskétlen, alsóúszója hosszú, szája széles és alsó állkapcsán sorokba rendeződött kapófogak vannak, amelyek kicsiben a gereblye fogaihoz hasonlítanak. A leső harcsa Európa legnagyobb édesvízi hala.

 

A hátúszóban 1 kemény és 14-17 puha, a mellúszóban 1 tüskés és 14-17 puha, a hasúszóban 11-13, az alsóban 90-92, a farokban 17-19 puha sugár számolható meg. A lesőharcsa Svédország déli részétől kezdve egész Közép és Kelet-Európában, továbbá Nyugat-Ázsia egy részében elterjedt, helyenként azonban hiányzik, így pl. a Rajna felső szakaszából, a Weserből, Nagy-Britanniából, Francia és Spanyolországból, Portugáliából, továbbá Itáliából. Különösen gyakori az Al-Dunán, de előfordul a felső szakaszban, valamint a Duna mellékfolyóiban és a velük összefüggő tavakban is.

 

Hazai vizeink legnagyobbra növő ragadozó hala a harcsa. Vizeinkből már kipusztultak a többmázsás példányok, de még így is évről évre horogra kerül egy-egy több tízkilós példány, amelynek a zsákmányul ejtése a legizgalmasabb horgászkalandok közé tartozik. A harcsa életének a rejtelmeiről a biológusok már sok mindent felfedtek, mégis maradt néhány titok.
Téli szállását általában a folyók vagy tavak legmélyebb szakaszain üti fel, s onnan csak a tavaszi napsugár csalja elő. Az ilyenkor eléggé lesoványodott példányok hamar megkezdik a vadászatot. Ívási ideje általában májustól júniusig tart, ha a víz hőmérséklete eléri a kellő hőfokot. Párosan ívó hal. Többnyire a vízinövényekkel benőtt, viszonylag sekély, ezért gyorsan felmelegedő, csendes helyeket keresi fel. A harcsa ívóhelyét, fészkét – a maga túrta gödröket – sokáig őrzi és minden gyanús közeledőt távol tart.

 

harcsa2

 

A harcsa a késő szürkületi órákban indul vadászatra, s ha nem talál élő prédát, megeszi a dögöt is, sőt a halászok tapasztalatából ismert, hogy még a lúg nélküli háziszappant is szívesen elfogyasztja. A horgásszemnek izgalmas látvány a harcsa vadászútja, amikor zsákmány után veti magát, hatalmas busa feje kibukik a vízből, s teste utána hömpölyög. Bár jelenlétét ezzel elárulja, mégsem biztos, hogy a horgász csaliját – legyen az különféle féreg vagy élőhal – elfogadja.
Általában keveset tudunk a harcsák életéről, éppen ezért nehéz és izgalmas e falánk vízi ragadozó becserkészése. Felvetődik a kérdés: mikor érdemes harcsára horgászni? Amikor a parti füzek levele kisarjad, megkezdhetjük a harcsázást is. A tavaszi hónapokban inkább természetes csalikhoz folyamodjunk. Kedvenc tápláléka a kárász, a keszegfélék, 8-10 cm nagyságig. A kapitális példányok szívesen fogadják a tenyérnyi dévért is. Bevált harcsacsalétek a csokorra fűzött földigiliszták nagyobb példányai, a szárnyasok belsőrészei, különösen ha egy-két napig félreeső helyen ,,illatosodtak”. Érdemes próbálkozni élő vagy megölt egérrel, esetleg elpusztult – nem fészekből kiszedett – madárfiókákkal. Ezeket a csalétkeket leginkább fenekező horgászkészségeken kínáljuk fel.

 
Amikor a vizek felmelegedtek és elérik a 20 °C fokos hőmérsékletet, érdemes a legizgalmasabb és legősibb harcsafogási módszerrel próbálkozni, a kuttyogatással.

 

harcsaszerelek

 

A kuttyogató szerepét a harcsa horogra kerítésében nagyon nehéz meghatározni. Sokféle elképzelés jár szájról szájra a horgászok és halászok között, de egyiket sem vehetjük készpénznek, sőt kielégítő válasznak sem. Egyesek szerint a kuttyogató a ,,lakmározó” harcsák hangját idézi és ezért a többi is vadászatra indul. Mások szerint csupán idegesíti és támadásra ingerli. A halászok a kuttyogató hangját a harcsa ,,böfögésével” azonosítják, míg mások azt a szívó hangot vélik felfedezni a kuttyogatásnál, amely akkor keletkezik, amikor a harcsa beszívja hirtelen kitáruló szájjal az áldozatát. Ha módunkban van víz alatt meghallgatni a kuttyogató hangját, rendkívül érdekes megfigyelésre tehetünk szert. A kutyogató hangja a víz alatt mélyebb, mint a felszínen. Rezgésszáma 200 Hz körül mozog, azaz másodpercenként 200 rezgést kelt a kuttyogató. A hang mélysége nagyon hasonlít az orgona sípjainak mély zengésére. A víz fölött – a ladikban kuttyogatva – többszörösen magasabb hangot hallunk és az alaphang szinte elvész a kuttyogatást kísérő többi csobogó hangban.

 
Ha figyelembe vesszük, hogy például +25 °C fokos vízben a hang másodpercenként 1497 métert tesz meg, könnyen megállapíthatjuk, hogy gyorsan éri el még a mély vizek fenekét is és onnan megtörve és átalakulva minden irányban továbbterjed. Tehát a kuttyogató ,,kemény hangja” valósággal ütésként érheti a halat. A harcsa reagálásának a titkát viszont még ez sem fedi fel.

 

kuttyogato

 

A kuttyogató a halászok ősi eszköze, több formája ismeretes és tulajdonképpen ugyanazt a szerepet tölti be, mint a vadászok hívókürtje. A kuttyogatás nem könnyű mesterség, sokat kell gyakorolni a szerszám használatát, míg a megfelelő hangot kicsaljuk. A kuttyogató hang akkor jó, amikor leginkább hasonlít az üvegből hirtelen kirántott dugó pukkanásához. A  kuttyogatás erős fizikumot és kitartást igényel. Olyan helyen érdemes ,,hívni” a harcsát, ahol rablását előzőleg többször megfigyeltük, vagy a víz adottságai olyanok – mély, tuskós, forgós -, hogy feltételezhető a harcsa jelenléte. Kuttyogatni csak csónakból lehet. A folyóvíz megkönnyíti a dolgot, mert ebben az esetben a ladikot a víz folyásával vitetjük a harcsák remélt tartózkodási helye felé. A kuttyogatóval, amely a horgász jobb kezében van, kis szünetekkel ütemesen ütjük a vizet. A kuttyogatót nem szabad mereven fogni, hanem lazán előrenyújtott karral, félkörívben kell a víz alatt 15-20 cm-re hátra lendíteni, fokozatosan gyorsuló mozdulattal. A leggyorsabb a befejező rész, amelynek lendületét nem a kar, hanem a csukló adja meg. A hang az utolsó periódusnál jön létrte, ekkor kapjuk a kuttyogó hangot, tehát eleve rossz a művelet, ha a hang a kuttyogató vízbe érésekor keletkezik.

 
A horgászbotot a bal kézben tartjuk, illetve lefektetjük a ladik peremére és csak a zsinórt tartjuk a két ujj között a kapás érzékelésére. Harcsázásnál a bot legyen rugalmas és jó teherbíró. A jelenlegi horgászzsinórok közül elég 0,4 mm-es vastagságút használni. Megbízható fékkel ellátott orsó összteljesítményével a 20-30 kg-os példányokat is biztosan kifárasztjuk.

 

Meg kell említeni még, hogy a kuttyogatáskor használt horgászfelszerelés is eltérő a szokványostól. Ebben az esetben osztott súlyokat használunk. A horog fölött, amely legfeljebb 2/0 nagyságú legyen, kb. 20 cm-re helyezzük el az első kökény nagyságú, gömbölyű ólmot, majd efelett azonos távolságra, még három-négy következzék. Ez a súlyozás megakadályozza, hogy a zsinór a víz folyásában hasat – öblöt – kapjon. A csali így a ladikkal együtt halad. Kuttyogatás esetén a legeredményesebb csali a lótetű, amely még a legöregebb harcsáknak is ellenállhatatlan csemege. Érdemes a horogra egyszerre többet is felfűzni.

24 órás harcsafogó verseny és haltelepítések
A harcsa kapása erőteljes, de nem hirtelen, mint más halaké. Olyan ,,ránehezedés” jellemzi, mintha a horog a fenéken elakadt volna. De minthogy a horgot a meder feneke fölött egy-másfél méterre vezetjük, és a helyismeretből adódóan feltételezhetjük, hogy nem faágba, vagy víz alatti gyökérbe akadtunk el – kapásra kell számítanunk. A horog bevágása határozott, de nem durva mozzanat. A több kilogrammos harcsa horogra akadása után igyekszik lefeküdni a meder fenekére, hogy erőt gyűjtsön. Fekvő helyzetéből erőltetéssel nem könnyű kimozdítani. Vagy megvárjuk, amíg kimozdul helyéből, vagy ,,telefonálással” próbáljuk indulásra bírni. A ,,telefonálás” nem egyéb, mint a horgászbot nyelének ütemes ütögetése, valamilyen keményebb tárggyal. Erre a hangra a legtöbbször elindul.
Nagyobb példány kifárasztása elég hosszadalmas. A hal erejének a fogytát apróbb rángások jelzik, ilyenkor már ajánlatos kéznél tartani a nagyöblű merítőszákot, vagy ha nagyobb példányt sejtünk, vágóhorgot. A harcsát egy kis gyakorlattal puszta kézzel is kiemelhetjük a vízből. Tenyerünk párnás részét a harcsa alsó állkapcsára feszítjük, s így átmarkolva az alsó szájperemet, a ladikba emelhetjük. Kezdőnek nem ajánlatos, mert a hal apró érdes fogai csúnya sebet ejthetnek.

 

Vitathatatlan, hogy a legsportszerűbb ,,harcsavadászat” a pergetés. Elsősorban azoknak ajánlatos, akik szívesen ülnek naphosszat pontyokra lesve. Nem árt egy kis testmozgás.
Pergetni ladikból kényelmesebb, de partról is nagyszerűen lehet. A felszerelés összeállításakor a megbízható fékrendszerű peremfutó orsó a legfontosabb. Száz méter 0,30-0,40-es zsinórral megfelelő. Nagyobb gond a villantók – műcsalik – kiválasztása. Gyakorlatban jól beváltak a nagyobb vese alakú, egyik oldalukon fényes, másik oldalukon rezezett támolygó kanalak. Eredményesek a magas rezgésszámú, pergő villantók. A horgász-árjegyzékek még számos fajtát ajánlanak különböző összeállításokban, excentrikus ólmok közbeiktatásával, de ezeknél már több az üzleti fogás, mint a célszerűség. Leghelyesebb, ha önsúlyos villantókat használunk. Ezeket pontosan a kívánt helyre és távolságra dobhatjuk. Bevontatáskor közvetlenül érzékeljük a villantó mozgását.

 

hari201109 023

Harcsára mélyen és lassan pergetünk. Ez az aranyszabály. De nem árt, ha egy-egy dobást vízközt vezetünk, mert vonuláskor a harcsa a felsőbb vízrétegeket is felkeresi. Pergetésre legjobb a májustól október közepéig terjedő időszak, ilyenkor is a fülledt nyári napok déli órái hozhatják meg az eredményt. Az sem rendkívüli eset, ha a késő alkonyati órák egyikén akasztunk meg egy nagybajuszút.

 

A harcsa nagyon kiszámíthatatlan. Horgászatának nincsenek szabályai, csak módszerei, de ezek sem csalhatatlanok. A kapási kedv is a harcsa titkai közé tartozik. Amint nem kaphatunk egyértelmű választ arra sem, hogy mi a jelentősége a piros rongynak a horog fölött a halászszerszámon, úgy nem ismerjük a harcsa táplálkozási periódusait sem. Legjobb harcsafalat a lótetű vagy lótücsök, de honnan ismerheti a harcsa? Nem ismerjük a kuttyogató feltalálóját, még kevésbé azt az okot, ami a harcsát e hang hallatára felingerli és támadásra készteti.
Talán e sok megfejtésre váró kérdés teszi izgalmassá a harcsa horgászatát? Meglehet, de tény, hogy a harcsafogás olyan érzés, mint a vadásznak a nagy vad legyőzése. Nem csoda hát, ha valaki a szárított harcsabajuszt a levéltárcájában őrzi.

 

A zsákmányul ejtett harcsa élvetartása nem okoz különösebb gondot. Hosszú kötélen felkantározva napokig elél. A harcsa védett hal, fogását méretkorlátozás szabályozza. Ívási idején csak nagyobb egyedeit foghatjuk ki, számuk mégis ritkul. Így elsősorban azokat a helyeket érdemes felkeresni, ahol nagyobb valószínűséggel számíthatunk egy-egy öreg bajuszos horogra kerítésére. A Dunának azok a szakaszai, ahol a partvédő sarkantyúk után mély forgók keletkeznek, vagy ahol a víz az évek hosszú során erdős partokat mosott alá, a jó harcsatanyák. A Sió torkolati vidéke, Baja körül a rezéti ág, vagy még lejjebb a Mohács körüli vizek, minden évben megadják a kapitális harcsákat. A soroksári Duna-ág alsó szakasza, az úgynevezett Neptun-víz és a tassi Duna-torok is jó harcsás hely. A Tiszán szintén sok harcsatanyát ismernek a helybeliek. Legtöbb a kanyarok külső íve utáni forgók vagy szakadt partok mellett található. Legnagyobb valószínűséggel az erőművek és duzzasztók alsó vizein horgászhatunk eredményesen harcsára. A Körösök, végig az országhatárig ugyancsak bővelkednek jó harcsázó helyekben. A Balatonban szintén élnek még nagy harcsák, de itt ladik nélkül nehéz boldogulni.

 

Miután megismerkedtünk a harcsafogás lehetőségeivel, térjünk vissza röviden a kuttyogató ismertetésére. Ez annál inkább fontos, mert ahány víz, annyiféle a kuttyogató, mást használnak a Tiszán, mást a Dunán. A kuttyogatók nemcsak anyagukban, hanem formájukban is eltérőek. Magasságuk általában harminc-negyven centiméter, amelyből egy férfi maroknyi a fogórész. A szárrész fokozatosan vékonyodik és talpánál, korongjánál alig vastagabb a késpengénél. A korong lehet kör alakú, ellipszis vagy csepp alakú. Egyesek a talpat kimélyítik, tehát tapintásra homorú, míg más helyen, a Tiszán ívesen domború. Az íveltség, vagy mélyítés aszerint változik, hogy milyen hangot ad. A halászok, aki maguk készítik a szerszámaikat, faragás közben is próbálgatják és csak akkor fejezik be, ha megfelelő mély zengést ad. Ezzel magyarázható az is, hogy a halász csak fából készíti harcsacsalogató szerszámát. Olyan fát használjunk, amely nem szálasodik, azaz a vízben nem reped. Erre a célra a legalkalmasabb a habos jávor, a diófa, kőris, esetleg tölgy. A jó kuttyogató szinte súlytalan, ezért nem fárasztó használata és ezért lehet könnyedén lendületes karéjos mozdulatokat végezni. Az sem közömbös, hogy milyen ívben alakítjuk ki a kuttyogató vékony szár, illetve penge részét. A legáltalánosabb a gyenge ívben hátrafelé hajló alak, amelynek szöge a talp síkjához mérten nem nagyobb hatvanöt-hetven foknál. Az utóbbi időben barkácsolnak alumínium szárral, sima fémkorong, illetve fordított kanál alakú talppal is. A házilag faragott fa kuttyogató határozottan jobb, mint a fémből összeállított.

 

A kuttyogató készítést lehetőleg ne bízzuk másra, mert a magunk készítette szerszámnak nagyobb lesz a becsülete, különösen ha ,,fogós” is. Hangját azonban ajánlatos összehasonlítani már ,,bejáratott” kuttyogatóéval. A legjobb kuttyogató is csak akkor ér valamit, ha avatott kéz használja. Fölösleges a víz oktalan csapkodása. Kuttyogatásnál hagyjunk szüneteket, általában négy-öt puffanás után ugyanennyi időtartamra szüntessük be a víz verését. Akár kevesebbet, akár többet ütünk a vízre, a kuttyogatásnak alakuljon ki a ritmusa.
Tanácsként megfogadhatjuk, hogy nem rendezünk kuttyogató hangversenyt a harcsáknak. Ahol két-három kuttyogató egyszerre szól, legfeljebb a horgásznak nyújt zenei élményt, de a harcsák semmi esetre sem méltányolják. Két felcsalizott horog egy ladikból belóghat a vízbe – ha ketten horgásznak – de két kuttyogató hangja már riasztólag hat. Ha egy vízen valaki kuttyogat, ne rontsuk el szórakozását, várjuk meg, míg befejezi, és csak utána próbálkozzunk horgunkra csalni a harcsákat.

 

 

Az oldal forrása:
Kácsor László: Horgászösvényeken
Gondolat Kiadó 1966.