A kopár fa törékeny ágán egy magányos falevél,
elmúlásra ítélve, de még küzd az életért,
utolsó erejével is ragaszkodik fájához,
az őt éltető, egyedi kis világhoz.
A szikrázó fény már nem járja át picinyke létét,
pedig mennyire élvezte élete minden percét.
Dús lombnak egyikeként, a szemnek volt gyönyörűség,
árnyat adott, mikor tombolt a rekkenő hőség.
Az idő telik, s felvette aranybarna színét,
még pár nap, s a természet kioltja életét.
Avarszőnyeget alkot már a többi falevél,
a legkedvesebb, ő az utolsó, ki földet ér.
Élete múló perceiben még apró pólusait kitárja,
még hagyja, hogy az eddig éltető napfény átjárja,
majd egy végső kis rezzenéssel búcsút int fájának,
sorsát elfogadva, megadja magát a halálnak.
