Úgy tűnik, nem túl rég jártam erre. A napok olyan gyorsan peregnek, mint egy erősebb dobásnál a horgászorsó dobjáról a túltöltött zsinór, amelyek ráadásul néha ugyanúgy összegubancolódnak, mint a hirtelen, egyszerre lefutó damilhurkák. A termőföldeken a múltkor még kislányosan szégyenkező napraforgók most bús, boldogtalan, szomorú magányukba száradtak. Nyoma sincs bennük dicsőségnek, büszkeségnek. Konok szép sugárzó fejecskéjüket elfordították a naptól és büntetésből úgy is vénültek meg örökre. Szerencsétlenül járt sorsukon már csak a dübörgő halál segíthet. Igen, megint eltelt egy év, megint egy színesedő őszt taposunk.
A színességet pedig most nem csak a pihenni vágyó természet adja, hanem az elmúlt horgászatok összekuszálódó napjai teszik nekem még gazdagabb tónusúvá. A halfogás eredményességének terén egyáltalán nem lehet okom panaszra. Nagyon hosszú ideje nem maradtam hal nélkül. A környék féltve őrzött vizei mindig tartogattak számomra valami megnyugtató élményt. Talán így fejezik ki hálájukat és adják tudtomra, hogy nem bánok olyan túl rosszul a kopoltyús gyermekeivel.
Hétvégével egybekötött négynapos szabadság második napjának délutánján a megszokott úton haladok az egyik halat sejtő hely felé. Nem vagyok egyedül. Csillogó, kalandra szomjazó szemeivel mellettem ül szeretett feleségem. Látványos kisugárzása érthető, mert nemrég egy baráti pergetőversenyen nyert egy pergetőbotot, amit a következő horgászatnál sikeresen fel is avatott egy kisebb csatornai balinnal. Mondanom sem kell, hogy azóta a sikeren felbuzdulva elválaszthatatlan társak lettek és az együtt eltöltendő közös élményeket szeretné gőzerővel növelni. A belülről jövő ragyogása további primitív okai pedig nem mások mint, hogy egyszerűen egy kicsikét kimozdulhat otthonról ebbe az októberi csodálatos természetbe. Mint, mindig amikor ketten vagyunk, most is teljes az összhangunk. A háttérben meghúzódó megfelelő lelki nyugalmunk is meg van hozzá, mert a gyerekek, biztos kezekben vannak, őrájuk jelenleg a nagyszülők vigyáznak.
Első utunk a balinos helyhez vezet, ahol Szandi felavatta a botját. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a pár napos esőzések alatt a vízszint megnőtt. A csati vizét hosszára fújja az erős szél, a színe zavaros és felszíne hordalékos. Egy pár dobás erejéig megkísértjük a lehetetlent, de hamar feladjuk. Lesznek még ma jobb helyek is.
Az egyik beömlőhöz lépünk. A szél ereje itt a terepviszonyok miatt, alig észrevehető. Különböző plasztikcsalikkal egymással párhuzamosan vallatjuk a vizet. Alig dobunk párat, amikor feltűnik egy szürke személyautó. Aki nem lehet más mint, a Nagy család valamelyik jeles tagja. Most kivételesen hárman üdvözölnek minket. Gyulát, Tamás bátyját már nagyon rég láttam. Megvan tizenöt éve? A hirtelen előtörő szavakból csak egy pár átlagos mondatra futja csak. Érezzük ez nem az igazi jóízű beszélgetés ideje. Majd mindketten a családtagjaink felé fordulunk, akik már száztíz százalékban nyomják a pecát.
Pár perc múlva az első hal mégis engem illet. A bevágásom ül és kisvártatva egy kis süllővel pózolok. Következő néhány dobások után valami többször belepiszkál a műcsalim csábító mozgásába. Valamiért nem tetszik neki – jelzem észrevételem páromnak. Mivel az ő felszerelése lényegesebben finomabb, mint az enyém és a választott műcsalija is a fogós kategóriába tartozik, így gavallér módra átadom a lehetőséget és titkon bizakodva kivonom magam a forgalomból.
Profi módon lendül gumihala a jelzett irányba. A mozgásán látszik tudja mit cselekszik. Megvárja míg a műcsalija feneket ér, majd szépen, mint egy karmester a lassú zenénél, a kis bottal óvatosan életre kelti a plasztikot. Öröm még nézni is. Alig mozdít egy pár ütemet, majd látványosan begörbül a botja és a spiccrész átmegy lomha bólogató mozgásba. Megcsípte! – gondolom és egy pár pillanatig a fárasztás örömeinek élünk. Jön egy kis hideg zuhany, mert a hala nem süllő, hanem csuka. Harapásálló előkéje természetesen nincs, de kissé megnyugtató, hogy műcsalija a hal szája szélénél látszik. A fárasztás további része is szakszerűen zajlik, majd az alkalmas pillanatban tarkón ragadom a csukáját.
Örömmámor és fotózás. Aztán távolabbról csobogás hallatszik, a vízen sűrű hullámgyűrűk kergetik egymást. Tamás látványosan halat fáraszt. Hangos füttyögetés közben, végre kap egy merítőhálót és sikeresen megmeríti a halát. Nem lehetett nem észre venni. Bár, hogy pontosan mit fogott az később derült ki.
Következő dobásból én is rákontráztam egy csukagyerekkel. Majd sokáig semmi érdemleges nem történt. Kivéve, hogy egy picit esett a légnyomás. Mivel időnk véges a siker pedig garantált ezért egy újabb hely felfedezésére indultunk. Messziről búcsút intettünk a Nagy családnak és egy negyed óra múlva az új helyen belekezdtünk a szilaj csíkos vitézek csatáiba.
Fogtuk számolatlan, többször volt, hogy mindkettőnknek minden dobásból jött egy – egy. Ha csatározásaik gyengültek, akkor pedig beugrott egy – két kisebb csuka. A szemben lévő horgász is a felháborodása egyértelmű jeléül, csípőre tett kézzel nézegetett minket. A felháborodása pedig nagyobb körökben borzasztó egyértelmű, mert nem elég, hogy kifogjuk a halat, de még vissza is engedjük. Felháborító! Párommal összenéztünk, elmosolyogtunk, – Gyere, sétáljunk át egy másik helyre, az is van ilyen jó. – mondtam, de kb. 20 perc múlva csalódnom kellett, mert egy sügér sem jött, csak egy – egy méret körüli csuka.
Arról a véleményről, hogy megnézzünk még egy helyszínt, – amit már amúgy is régen láttunk – túl sokat nem kellett gondolkodnunk. Különben is nagyon szép ott ilyenkor. Cserkelő horgászataink közben gyönyörű látvány, ahogy a lenyugvó nap utolsó sugaraiban táncolnak a híd tövében pipiskedő nyárfák élénk színű levelei és a folyó sötét vizében vissza tükröződnek egy tovatűnő mámoros, remegő álomképként. Még, ha nem is fogunk halat, maga a környezet miatt is érdemes egy kicsikét ott elidőzni.
Kissé nagy a vízszint, de mivel ismerem jól ezt a terepet megvan az esélye, hogy legyen halunk. Mire én a partra kászálódom Szandi már a vizet vallatja. Összedugom a botom és lépek folyásirányban kettőt a kiszemelt helyemhez, mikor hirtelen észreveszem, hogy nem messze tőlem a vízben egy hal a mozgásával hullámot kelt. Azonnal szóvá is tenném az eseményt, de akkor látom, hogy párom fáraszt. – Ja, ez a te halad? – kérdezem feleslegesen.
A rizikó megint nem kevés, mert, hogy csuka az ellenfél ahhoz kétség sem férhet, a zsinór 18 – as monofil, mindenféle felesleges harapásálló előke nélkül. Feszülten folyik a küzdelem, tapintható fohász lebeg a folyó felett. A hosszúnak tűnő fárasztás után éppen csak győzedelmeskedik a feleségem, mert ahogy az alélt hal a folyó lapos partjára siklik azon nyomban elpattan a vékony zsinór.
Két hatalmas lépéssel odaugrom és a visszacsúszó halat az utolsó pillanatban két kézzel megragadom. A tüdőmben rekedt levegőt megkönnyebülten kifújva nyújtom át a csukát páromnak. Hatalmas az örömünk, őneki a siker és a velejárói miatt, nekem pedig az ügyessége és velejárói miatt. Jókedvűen készítek pár képet és közben arra döntünk, hogy ezt az egy csukát hazavisszük. A mamáék is, a gyerekek is és mi is szeretjük a halat. A frissen fogott halnál pedig nincs finomabb alapanyagú étel a világon.
Keveset dobáltunk még, ami egy laza sétának is megfelelt volna. Élveztük ahogy a lehullott levelekben puhán járhatunk, aztán a nap is végső búcsút vett a messzi horizonton, majd mi is kellemesen elfáradva, mégis feltöltődve hazafelé vettük az irányt.
Útközben felidéztük a gyorsan tovatűnő kellemes álomként múló horgászattal töltött pár órát. Beszéd közben a feleségem szemei, ha jól láttam, még erősebben ragyogtak, mint mikor elindultunk és száz ágra sütött a nap.
Otthon javában lassú tűzön rotyogott a csukapörkölt, mikor párom kiszólt a szobából, hogy az egyik közösségi portálon felfedezte Tamás frissen feltöltött fotóját. A fotón Tamás két süllőt tart a két kezében, a kép címe: ?Párossával szép az élet?. Önkéntesen mosolyra húzódik a szám: – Hm, hogy ebben milyen igaza van!
Írta: Gyöngy László (Ladányihorgászok)
