Cikkírói pályázat – Tóth János – Más volt?!

20100313cikkpalyazatotjjanos

 

T. ?ben gyermekkorából kevés dolog maradt meg emlékei között, szemben korabeliekkel, főleg nőkkel, akik vidáman csacsognak róla hogy ezt és ezt csinálták 3 éves korukban. Ő más volt. Valami módon mélyre kerültek benne ezek az emlékek. Még az általános iskolai élmények is halványan éltek benne. Egy képre ennek ellenére még most is élesen emlékszik. Egy bot. Egy horgászbot. És nem csak egy horgászbot, ami akárkié is lehetne, hanem az Ő horgászbotja. Még csak hat éves volt. Ha meg kellene feszíteni magát, akkor sem emlékezne másra, mint ahogyan 6 évesen fogta a meggypiros botot. A bot már horgászatra kész volt, ugyanis orsó is lapult a lefóliázott csomagban, valamint 2 úszó, zsinór és néhány horog is. Ekkor lett T. horgász, a szó azon értelmében, ahogyan az ember horgász felszerelést birtokol. Viszont a szerelés az már más világ, azt össze kell állítani. Mivel már látott kész felszerelést, nem okozott neki különösebb nehézséget. Apró emberhez mérten, éles logikával ugyan, de gyorsan elkészült a készség. Már csak valami csali kell ? gondolta T.

 

 

Levágtatott a kert embermagasságú gaztengerébe, és felkapta az ásót, amit szintén embermagasságú volt. Nyakon ragadta a szerszámot, de nem bírta felhasítani a földet. Meleg volt a nyári nap, gyorsan kiszívta erejét, néhány perc próbálkozás után csapzottan feladta. Ekkor megállt és másik ötlet jutott eszébe. Volt az udvarnak egy mélyebb pontja, ami belvizes időszakokban, rendszeresen megtelt vízzel.

 

 

Hátha ott ? gondolta.

 

 

Átvágott a növényeken és hátrament az udvar elhagyatott sarkába. Itt, hogy az udvar állatai ne tegyenek látogatást a szomszédos birtokon, hagyományos drótkerítés volt kifeszítve, de a biztonság kedvéért a földbe ásott drót, az aljánál még egy sor vöröslő téglával is meg volt erősítve.

 

 

A kert ezen pontjának egy szilvafa adott árnyékot, élvezve a nyáron is bő mennyiségű vizet. T. jól sejtette. Alig néhány téglát kellett felfordítania, hogy ráleljen a hűvösben pihenő gilisztákra. 10 perc alatt végzett a gyűjtéssel, gondosan visszarakta a köveket.

 

 

Minden készen volt. Gyors leltárt végzett, és mert semminek nem látta hiányát, gondosan felerősített mindent járművére.

 

 

T. nyeregbe pattant és elindult. Jól ismert úton haladt, de akkor valahogyan más volt. Akkor nem látta meg az úton átszaladó fácánkakast, nem versenyzett a madarakkal, csak tekert. Az erdő mint mindig, most is, élettől volt hangos, de T. ezt akkor meg sem hallotta. Addig csak fürödni jártak a vízhez, vagy békákat madarakat lesni. Most viszont HORGÁSZNI ment.

 

 

Saját felszereléssel mint a felnőttek, és mint a felnőtteknek most neki is döntenie kellett.
Kiért ugyanis az erdei sávból ahonnan ha egyenesen tovább tart , akkor a tóhoz jut, ha balra tér akkor pedig egy csatornához, amit öntözésre használtak, viszont ez a szakasza elhanyagolt volt, nádasokkal, füzesekkel, zegzugos tocsogókkal. Megállt, gondolkodott. Vonzó volt ugyan a tó, hatalmas halaival, viszont partján alig néhány fa adott árnyékot, azok a helyek rendszerint foglaltak voltak ilyenkor.

 

 

Vonzóbb volt a csatorna hatalmas fáival, és békalencse illatú lassan csordogáló vizével.
Balra fordította a kormányt és néhány perc múlva megállt egy öreg fűz alatt. Sokat látott fa volt, egy villámcsapás miatt több ága leégett. Az ép részeken, viszont élet áramlott benne, élénken zöldült a piros bicikli fölött.

 

 

T. leült, és elővette a felszerelést. Még egyszer végignézett rajta. Tűzpiros bot, rajta elegáns fehér porcelángyűrűkkel. A bot díszesen hirdette erősségét és két és fél méteres hosszát. A szivacs nyélen pedig ott pihent a friss zsinórral feltöltött orsó. Nem sokáig várt, máris tűzte a gilisztát, és lendült is a bot. A szerelék is repült volna, de mivel a kar zárva maradt, hangos fröccsenéssel csapódott előtte a vízbe. T. korholta magát ügyetlenségéért, és féltette a felszerelést. Újra dobott, ezúttal sikerült a csatorna közepéig dobnia. Gyorsan tanulta a dobás fortélyát, mert az áramlás miatt újra és újra kellett dobnia. Nézte nézte a ballagó úszót, ahogyan rezzenéstelenül halad a komótosan áramló vízzel. Mivel halat negyed óra után sem fogott, néhány marék kukoricadarát dobott maga elé, ahol majdnem állt a víz. A sötétzölden csillogó tőzegszínű vízben apró aranyrögként csillogtak a darabok. Erre hamarosan apró keszeges jelentek meg, amik annyira kicsik voltak, hogy bár már a darával elboldogultak, a gilisztát csak csipegetni tudták. T. , nehogy elriassza a halakat, hátrébb húzódott a fűben, és távolabbról figyelte a köröző társaságot. Nem volt nehéz dolga, mert a víz talán egy méter ha volt és kristálytisztán csillogott. Az apróságok hirtelen egy bolyba tömörültek és hátrébb húzódtak. T nem értette a dolgot, de ekkor egy nagyobb raj úszott közelebb.

 

 

Kárászok! ? kiáltotta magában T.

 

 

A halak óvatosan közelebb úsztak és csipegetni kezdték a fenékre ült morzsákat. T. nem bírt lelkesedésével és közéjük ejtette az úszót. Azok ügyet sem vetettek az apró úszó csobbanására, annál inkább a fenékre érkező gilisztára. A leggyorsabb mohón nyelte el a csalit, T szeme láttára. A következő pillanatban hatalmas kavarodás keletkezett. A megakasztott hal jobbra-balra cikázva próbált menekülni, de T. erős felszerelésével szemben nem volt menekülés. T. fűre fektette a halat, és ő is mellé heveredett. Nézte a csodás zsákmányt, amit a csatorna adott neki, csak neki. Néhány pillanatig még nézte a halat, majd a távolabb vízbe rejtett tartóba tette.

 

 

Jó fél órába telt, mire a kárászcsapat ismét visszamerészkedett. Nem volt nehéz dolga mert a kárászcsapat szemlátomást éhes volt. Hamarosan újabb és újabb halak követték az első példáját. A zsákmány élményétől részegen telt az idő, gyorsan szaladt a délután. A sokadik hal jobban megdolgoztatta a szerelést, T. nehezebben boldogult vele. A fűre is nagyobb gondot okozott kiemelni. Elégetetten nézte a fél kilós halat. Gondolatban már otthon mesélte büszkén a kilós hal fogását ami lehet hogy megvan másfél kiló is, vagy lehet hogy kettő. A pontos súlya legalább két és fél kiló – summázta T.

 

 

Már hanyatlani kezdett a nap mikor T szákjában 16 aranyszínű kárász úszkált. Összepakolta néhány felszerelését, kiemelte a szákot a vízből, és gondosan a biciklire rögzítette.

 

 

Mikor mindennel elkészült, felnézett a félig megégett fára és ekkor megszólalt a telefonja. T. hirtelen nem tudta mi történik. A fa megmaradt előtte, de a nyereg helyett horgászláda ülőkéjét érezte a feneke alatt, a meggypiros üvegszálas bot helyett, tizenhárom méteres rudat szorongatott és ahogyan szétnézett maga körül, horgászboltnyi felszerelést látott, ami még az autójába is alig fért, nemhogy egy pici piros biciklire.

 

Húsz év távlatából orrában még mindig ugyanolyannak érezte a víz illatát, bőrét még mindig ugyanúgy csiklandozta a kitartó napsütés, és szívében sem kopott a gyermeki rajongás és csodálat, a horgászat és a természet iránt.

 

 

És abban a pillanatban T. boldog volt.

Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .